Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Egy szélkakas anatómiája Ajándék ló, Magyar Hírlap, 2007. június 7. Betonra festett, kicsi, sárga ember jelzi a gyalogos útvonalát, kezében zászló, a zászlóra ezt írták: Több dimenziót! Lázadnak az emberek, az aszfaltfigurák, az állatok. Nálunk már csak a növények nem lázadnak. Vagyis nem tudom. Alig egy évvel ezelõtt hivatalos papírral védtem meg ezt a fát a kivágástól, most meg püföli a ház falát dühében. Persze szélcsendben egyetlen fa se mozog, kivéve azt, amelyiket kivágnak. A fa mellett valami játszótér alakult ki, vascsövekkel, hintával. Fiatal srácok járnak ide kreténkedni. Fölülrõl nem látom pontosan, mit nyomnak befelé, de az biztos, hogy órákig tudnak röhögni azon, ha valamelyik vonalzóval veri a mászókát. Azt mondják, minden fiatal ilyen idétlen volt, én is, nem voltam senkire tekintettel. Lehet, de korfüggõ tévedés volt. Nem lehet egy életen át vonalzóval verni a mászókát. Most már inkább biciklire ülök, és kimegyek a városból. Nem nagyon van hova, kétszer is meg kell gondolni az útvonalat, mert kettõ van. A töltésen elbiciklizni Algyõig, az jó, csak kicsit rázós. De legalább nem látok mást, mint füvet és fát, amik nem verik a házfalat. Az ártér mögött szalad a folyó, sötét, habos vize megáradt. De ha lemegy száz centire a vízszint, akkor megáll az öblökben, lassan viszi a fehér nyárfaszöszt. A nap perzsel, a fû lassacskán kiég. Kék lepkék ugrálnak át a bicikli küllõi között. De hogy csinálják? A múltkor egy lódarázs is sértetlenül repült át közöttük. Tudom, nem nagy dolgok ezek, de én szeretem innen nézni, amit nézni lehet. Hetek óta nem kapcsoltam be a tévét, ha elromlik, nem hiszem, hogy újat veszek. Nem nagy dolog ez sem, mégis máshogy szól. Az idõ lelassul, és például meg lehet figyelni, hogy a világ áll. A világ nem mozog. A rohanó élet attól rohanó, hogy rohanunk. Egyébként minden mozdulatlan. Egy másik utamon a tóra járok ki, ahol evezõs versenyeket rendeznek. Ha olyan a szél, sokáig üldöz a krematórium kéményébõl fölcsapó füst és korom. Ilyen az én korom. Odakint a hosszú aszfaltcsíkon egyenletesen lehet tekerni, ide járnak futni, görkorizni. Kár, hogy csak most fedeztem fel. A reptérrõl gépek szállnak a magasba, ejtõernyõsök lengnek, csak azt nem tudom, honnan ugrottak le. Vagy föl? A tóra sokan járnak ki pecázni, egy idõben nekem is ez volt a menekülési útvonalam. Kényelmetlen széken ültem álló napon át, vörösre sültem az elsõ tavaszi nap, hal nem jött, csak a nád között kúszott pár ifjú kígyó. Látom, van, aki folytatja ezt a szép sportot. Kiszáradt gazban, pokrócon fekszik a meztelen, ötvenes nõ, hasára szöcskék ugranak, a férfi szalmakalap alatt szikrázik a napon. Ez a legjobb bodzaszedõ hely, ahol a kocsik nem nyomják rá a füstöt. Mindig megfogadom, ha hazamegyek, utánajárok a rántott bodzának, de valahogy juszt is elmarad. Kirántani egy virágot, ráadásul ilyen laza szerkezetût? Mert ha még karfiolt, az rendben van. "Rántott bodzát visel a babám", szoktam pótolni dalban a csemegét. Meleg van, mindenki esõt remél. Amikor meg esett, vártuk a napfényt. Ha fúj a szél, szélcsendet, szélcsendben huzatot óhajt a nép. Ha cirkusz van, nyugalmat, nyugalomban cirkuszt. Tudod, mit, nép? Vegyél fel magad helyett órabérbe egy szélkakast! Podmaniczky Szilárd író Egy szélkakas anatómiája. Ajándék ló, Magyar Hírlap, 2007. június 7.